– Kopp-kopp.

Luna megtorpant és Harry felé fordulva kíváncsian figyelt őt.

Néma csend.

– Te jössz – nógatta Harry.

Luna kissé oldalra billentette a fejét.
– Mivel jövök én? – kérdezte könnyedén.

Harry rábámult.
– Na ne már – kezdte hitetlenkedve – ne mondd, hogy sohasem hallottál még ’kopp-kopp’ viccet!

Luna megrázta a fejét.
– Még nem volt szerencsém – mondta álmatagon. – Most fejen kéne hogy koppintsalak valamivel, vagy ilyesmi?

Harry nevetett.
– Nem, semmi ilyesmi. Ez egy oda-vissza párbeszéd, és… nos, majd meglátod. Csak tégy úgy, mintha kopogtatnék az ajtódon.

Luna megvonta a vállát és bólintott.
– Rendben, ahogy szeretnéd.

Harry felegyenesedve kihúzta magát.
– Kopp-kopp.

– Nahát, szia, Harry – mondta Luna, és egy álmatag mosoly terült szét az arcán. – Nagyon kedves tőled, hogy beugrottál. Hogy vagy?

Harry meredten bámult rá.

– Most nem neked kéne válaszolnod? – kérdezte Luna.

– Nem… úgy értem igen, csak – dadogta Harry –, nem tudod, hogy én vagyok az.

– Már hogy ne tudnám – ellenkezett Luna derűsen. – Épp itt állsz…

– Na jó, nézd – fogott bele Harry –, tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy én vagyok az, rendben? Te vagy az, aki olyan nagy képzelőerővel rendelkezik, csak tégy úgy, mintha lenne itt egy ajtó… – fejtegette tovább gondosan Harry – egy zárt ajtó, és nem tudod, hogy ki van a másik oldalon.

Luna üres tekintettel nézett rá egy pár pillanatig.
– Ez elég könnyű lesz így – felelte könnyeden.

– Rendben, előröl kezdjük – mondta Harry, miközben nagyon furcsán érezte magát, amiért egy ilyen hétköznapi viccet kell elmagyaráznia Lunának. – Kopp-kopp.

Luna olyan mozdulatot tett, mintha elfordítana egy gombot, majd szélesre tárna egy képzeletbeli ajtót. – Ó, hello Harry!

– Nem! – kiáltott fel Harry, és igyekezett nem kuncogni. – Nem, nem így… rendben, akkor még néhány dolgot hozzáképzelünk, rendben? Nem nyithatsz ajtót csak úgy…

– De nagyon goromba dolog lenne csukva hagyni – érvelt Luna. – Szerintem sokkal szívélyesebbnek kellene lennem.

– …igen, nos, akkor csak, őő, tégy úgy, mintha hallottad volna, hogy egy csomó mugli elítélt szökött meg valami közeli börtönből, ezért meg kell tudnod, hogy ki az, mielőtt ajtót nyitsz. Rendben?

Luna elfintorodott.
– Ez egy nagyon furcsa vicc – jegyezte meg.

– A kedvemért – kérte Harry. – Rendben. Kész vagy?

Luna bólintott.

– Kopp-kopp.

Luna közelebb lépett, és mindkét tenyerét a képzeletbeli ajtónak támasztotta, oldalra fordította a fejét és fél szemmel kukucskált Harryre.

Harry hangosan sóhajtott egyet.
– Rendben – kérdezte elkeseredetten –, most mit művelsz?

– A kémlelőnyíláson keresztül figyellek – felelte Luna –, hogy meggyőződjek arról, hogy nem egy, a teraszomon sündörgő mugli elítélt vagy.

Harry mindkét kezével beledúrt egyébként is kusza hajába.
– Nem – szögezte le – nem… nincs kukucskálónyílás, Luna.

– Nekünk van otthon – közölte, és visszaállt normális testtartásba.

– Nos, igen talán – válaszolta Harry. – De, csak tegyünk úgy, mintha nem otthon volnál, rendben? Mondjuk, valakinél vagy látogatóban.

– Tudod, Harry – kezdte Luna –, talán be kéne avatnod a háttértörténetbe. Szerintem sokkal jobban menne…

– Nem, nem, nincs háttértörténet – mondta Harry – csak… most biztos sikerülni fog. Egyszerűen tégy úgy, mintha látogatóban lennél valahol, ahol nincs kukucskáló.

Luna töprengőnek tűnt.
– Na jó, rendben.

Rendben. Vágjunk neki, gondolta Harry.
– Kopp-kopp.

Luna elegánsan megfordult, Harrynek háttal.
– Elnézést kérek, de van valaki az ajtajánál – kiáltotta hangosan.

– Ááhh! – morogta Harry ingerülten. – Nem, nincs ott más. Csak te vagy. Elhagyatott régi ház. Kukucskáló nélkül.

Luna ismét feléje fordult.

– Megvan?

Luna bólintott.

Adj erőt…

– Kopp-kopp

Luna csak állt, majd összekulcsolta a kezeit a háta mögött, és némán, egyetlen szó nélkül bámulta az „ajtót”.

Harry sóhajtott és megadóan intett a kezeivel.
– Mit művelsz?

– Nos, ha épp birtok háborítok, akkor úgy gondolnám, hogy nem akarom elárulni magam – magyarázta. – Elvégre, ha…

– Nem, nem, nem – tiltakozott Harry. – Rendben, nézd. Amikor azt mondom, hogy „Kopp-kopp”, csak válaszold azt, hogy „Ki az?”, rendben? Csak ennyi.

– Ez nagyon ésszerűtlenül hangzik – felelte Luna – de ha ez boldoggá tesz…

– Igen, azzá – csivitelte Harry –, nagyon boldoggá.

Luna elmosolyodott.
– Rendben Harry. Csak neked.

Harry vett egy mély levegőt.
– Kopp-kopp.

– Ki az?

Igen!!!

Harry kinyitotta a száját és Lunára nézett, ahogy felkészült a válasszal.

Luna oldalra billentette a fejét.
– Talán ki kéne kiáltanom?

Harry lassan megrázta a fejét.
– Ezt nem hiszem el – mondta kuncogva – elfelejtettem hogyan van tovább!

– Hát nem is csoda – értett egyet Luna –, olyan sokszor változtattad meg a történetet…